Szia kedves Olvasó !

  A legtöbb ember, te is, én is,jártunk ovodába. Elvégeztük az álltalánost. Gimnáziumba jártunk, ha szerettünk volna tovább tanulni, akkor meg volt rá a lehetőség. Legalább is nekem megvolt szerencsére, és ezért nagyon hálás vagyok.

Mindenesetre, mindig volt egy terv amit követni kellett. Ez a lényeg. Mindig tudtuk előre, hogy mi fog következni. Legalább is az iskolákra tekintve.

Aztán most...most mi lesz? hogyan lesz tovább?

Bármilyen iskolát végeztünk el, bármilyen szakmánk van, hogyan lesz tovább?

Mi szeretnénk igazán lenni? hol szeretnénk dolgozni? 

Pályakezdőként mégis hol fognak felvenni?- amikor mindenhol tapasztalatot kérnek?

Hogyan legyen tapasztalatunk, ha nem enedik a munkáltatók, hogy bizonyítsuk a tudásunkat, hogyan kezdjuk el abban a munkakörben dologzni, ami miatt éveket tanultunk? 

Jó kérdés ugye? 

Még jó hogy pánikolunk, amikor ennyi kérdésre nem tudjuk a választ, és nem is kapunk rá egyhamar...senkitől sem.

Igazságos igy ez velünk? nem!

Mindenki kellene, hogy kapjon legalább egy esélyt, hogy a szakmályán belül bizonyítani tudjon! Mindenki volt fiatal, pályakezdő! Senki sem született úgy, hogy tele van tapasztalattal! Te se, én sem. 

Ez van!

A munkanélküliségi ráta nő, az emberek depressziósak, szomorúak. Stresszesek, mert nem tudnak olyan körülmények között élni amilyenbe szeretnének. Nem tudják megadni azt a gyermekeinek amit igazán megérdemelnének. Nem igazságos!

Most mondhatnád azt, hogy oké. De vannak olyan emberek, akik semmit sem mozdítanak azért, hogy jobb legyen nekik. Igen, van ilyen. Igazad van! Viszont most nem róluk beszélek.

Azokról az emberekről beszélek, akik éveken át güriznek, tanulnak, a jó élet reményében, hogy majd a suli elvégzése után csakis jobb lehet. Aztán utána megvan a boldogság. Megvan a papír. Ja...de munka egy sincs. 

Ez az élet!

Szép!

Meglepetésekkel teli!

Komor!

Igazságtalan!

Gondolatok egy olyan nőtől, akinek bár van munkája, mégis elérte a kapunyitási pánik....

puszi

fiatalháziasszony